Mióta a képzőművészet a széles polgári nyilvánosság elé lépett, azóta forrong, melyek lennének ezen nyilvános bemutatás igazán hathatós formái. A 17. századtól Párizsban működő, évente-kétévente megrendezésre kerülő Szalon, s annak szellemi-szervezeti keretét adó Akadémia történetét viták és botrányok kísérik. Miközben a kiállítások nézőszáma legjobb pillanataiban elérte az egymilliót. A közönséget tehát érdekelte – s bátran leírható –máig érdekli, amikor az adott kor élő művészetének széles körét áttekintheti egyetlen kiállítótér falain.
Ez a gondolat motiválta a Magyar Művészeti Akadémiát, hogy a 2013-ban tulajdonába átadott Műcsarnokban újra meghonosítsa a nemzeti szalonokat. Minden tavasszal egy-egy szalonnal kapcsolódik a közel százhúsz éve a budapesti Hősök terén működő patinás, a nagyközönség által kedvelt intézmény a magyar főváros szezonkezdő fesztiváljához. A négyéves ciklusban egymást követő szalonok az építőművészet, a képzőművészet,a média- és fotóművészet, illetve a tervező- és iparművészet átfogó bemutatására vállalkoznak. A klasszikus párizsi szalontól eltérően a budapesti Nemzeti Szalon nem követi a beadás-zsűrizés hajdani gyakorlatát. Nem is igen tehetné. Csak a képzőművészetet hozva föl példaként: ma a Kárpát-medencében több ezerre tehető a színvonalas alkotómunkát folytató festők, szobrászok, grafikusok száma. Így a Nemzeti Szalonokat felkért kurátorok, egy-egy szakterület szakértői állítják össze tudásuk, sok évtizedes tapasztalatuk alapján gondolatilag legalábbis a teljesség igényével.
A Műcsarnok a 2014-ben megrendezett, több mint húszezer nézőt számláló építészeti szalonja után 2015-ben Itt és most című kiállításával képző-művészetünk hagyományosabb területein az ezredforduló utáni rövid időszak releváns jelenségeit, jellemző alkotásait és kevésbé ismert dimenzióit kívánja láttatni. A mai magyar művészetet a főváros művészeténél tágabb relációba, a magyar művészetet nemzeti kontextusba helyezi. A progresszivitás fogalmát a radikálisan új művészeti invenciónál és az expanziónál szélesebben értelmezi. A képzőművészet belső folyamatait meghatározó egyéni alkotói stratégiák objektivációinak innovatív mozzanataira koncentrál.
Lehetőséget kíván teremteni a kanonizált és nem kanonizált művészeti alkotások új nézőpontból való együttlátására, azonos szempontok szerinti áttekintésére, a valószínű új jelenségek felismerésére, fajsúlyosságuk felmérésére, a mai művészethez való új viszonyra. Bár a bemutatott művek keletkezési idejüket, származási helyüket és sokféleségüket tekintve lefedik az elmúlt tíz évet és ezen időszak új képzőművészeti jelenségeit, jelen kiállítás nem vállalkozhat többre, minthogy új nézőpontot kínáljon e rövid időszak komplex egészhez mért, finom eltéréseinek az észleléséhez.
