This content is only available in Hungarian.
Wehner Tibor:
Terek és színterek
A magyar szobrászatnak nevezett konglomerátum – amely a közelmúltban egy rangos szakmai fórumon termékeket előállító iparágnak minősíttetett1 – látszólag fennakadások nélkül működik. A szobrászok szorgalmasan tevékenykednek műhelyeikben és rendszeresen vagy rendszertelenül megszervezett alkotótelepeiken, az ott létrehozott művek megjelennek a művészeti nyilvánosság hazai és (esetenként) külföldi fórumain, a gyűjtemények raktárai már régen megteltek, a művészeti egyetemek műtermeiből évről évre új szobrász művészcsapatok lépnek ki, és a szakmai társulás, az ágazati művészeti szervezet is – hol lanyhuló, hol újra feléledő lelkesedéssel és aktivitással – végzi a munkáját.
A szobrászat legproblematikusabb helyzetűnek ítélhető ágazatában, a megbízások béklyóiban vergődő monumentális területen is feltartóztathatatlan az újabb és újabb objektumok áradása: a helyi polgármesterek, a zsánerszobrok nagy barátainak ténykedése mellett a politikai szféra reprezentánsainak terveiben is rendre újabb és újabb emlékmű-ideák jelennek meg (sajnos). Régóta tudjuk azonban, hogy a szobrászat történései Magyarországon nem a köztereken zajlanak, hanem elsősorban a kiállítótermekben és alkotótelepeken: erről tanúskodnak a szentendrei MűvészetMalomban 2014-ben immár harmadik alkalommal megrendezett Szobrász Biennálén, a 2007-ben, a XX. tárlat után leállt sorozatot követően 2015-ben újraélesztett pécsi, immár Országos Kisplasztikai Quadriennálén, a töretlenül működő, 2013-ban a XIX. állomásához elérkezett soproni Országos Érembiennálén és a 2014-ben ötödik alkalommal megrendezett szolnoki P’Articum Biennálén felvonultatott műtárgyegyüttesek, vagy az a kollekció, amely a közelmúltban, 2014 decemberében a budapesti Bálnában BálnArt címen rendeződött kiállítássá. Mint országos kitekintésű, a szobrászszakma egészét átfogó kiállításra az immár művészettörténeti távlatba került, a millenniumi kiállítássorozat keretében megrendezett 2001-es Műcsarnok-beli Szobrászaton innen és túl tárlatra hivatkozhatunk.
Az 1970-es évektől felívelő szobrászati alkotótelep-szerveződések hallatlanul fontos és jelentős tevékenysége az 1990-es évekre, az ezredfordulóra kifulladt: e műhelyek közül számos megszűnt vagy észrevétlenné vált, és újak csak elvétve kezdték meg működésüket az új évezredben. Ebben a körben a legjelentősebb kezdeményezés egy kecskeméti ipari vállalkozáshoz, a KÉSZ Csoporthoz köthető, amely 2004-ben indította el és 2014-ben tizenegyedik alkalommal rendezte meg a Kecskeméti Acélszobrászati Szimpoziont, amelynek évről évre megszülető új műveiből helyben és Budapesten, valamint vidéki városokban számos kiállítást is bemutattak a telep szervezői. A másik, több-kevesebb rendszerességgel működő fémművészeti műhely az 1997 óta tevékenykedő tatabányai Kép-Ze-Let nemzetközi szimpozion, de emellett meg kell emlékezni arról is, hogy 2006-ban várta első alkalommal az alkotókat a Nemzetközi Velence-tavi Symposion, s hogy 2014-ben Szolnokon megrendezték az I. Bronzöntő Szimpóziumot és kiállítását. Mindezen átfogó, a művészek nagyobb vagy kisebb csoportjainak munkásságát fémjelző prezentációk az új évezred első esztendeiben kiegészültek egy-egy életmű- összefoglalással vagy -visszapillantással (Bencsik István, Bukta Imre, Csíkszentmihályi Róbert, Harasztÿ István, Kő Pál, Lugossy Mária, Nagy Sándor, Nikmond Beáta, Szabó György stb.), illetve egy-egy alkotó új kollekcióját reprezentáló, állami művészeti fórumok vagy műkereskedelmi galériák által rendezett önálló kiállításával (Barát Fábián, Csákány István, Erős Apolka, Fülöp Gábor, Gaál Tamás, Gálhidy Péter, Gilly Tamás, Kalmár János, Kontur András, Kovách Gergő, Kungl György, Nagámi, Németh Marcell, Rajcsók Attila, Szabó Ádám, Szász György, Várnai Gyula stb.).
Tudjuk jól, hogy az első bekezdésben alkalmazott terminológia megjelölései – szobrászat, szobrász – ma már csak fenntartásokkal alkalmazhatók, vagy már azokkal sem: e fogalmak már régen nem azt jelentik, amit korábban jelentettek, illetve amit jelentenek, azok a jelentések már nem jelölik meg azt a napjaink történéseit és a közelmúlt művészettörténetét alkotó jelenségegyüttest, amelynek tüneteit a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedfordulója óta regisztrálhatjuk. Bonyolítja a helyzetet, hogy itt sem „egyenes vonalú a fejlődés”, hogy nem szabályos ívűek a folyamatok, hogy előrelépések és visszatérések keverednek egymással, vagy tendenciák váltogatják egymást. Erre utalt e művészeti terrénum egyik legavatottabb elemzője, Kovalovszky Márta művészettörténész is egyik tanulmányában: „…azok a földrengésszerű változások, amelyek az egyetemes és magyar festészetet a nyolcvanas évtized folyamán alakították, a plasztika számára is fontos jelenségeket hoztak. A nyolcvanas években ismét teret nyert a klasszikus értelemben vett szobrászati nyelv, gondoljunk csak arra a váltásra, amit mondjuk Vilt Tibor, Pauer Gyula, Gulyás Gyula és mások ekkor készült művei mutatnak. Az évtized vége felé megjelentek a posztkonceptualista tendenciák (Várnai Gyula, Július Gyula, Csörgő Attila és mások), s ezzel csaknem párhuzamosan megszületett az installáció műfajának egy újabb formája is, amint ezt Huszár Andrea, El-Hassan Róza, Németh Ilona és mások munkásságában tapasztalhattuk. A szobrászatban ekkor következett be, ami más műfajokkal már a hetvenes évek közepén megtörtént: a klasszikus műfajhatárok feloldódása, majd eltűnése. Amikor aztán sebes iramban ezt a területet is elérte és elragadta az új médiumok hulláma, újfajta észjárást és lehetőségeket sodorva magával, a művész egy nap arra ébredt, hogy a klasszikus szoborfogalom gyökeresen megváltozott: többé már nem maga a mű, hanem létrehozásának és szemlélésének folyamata állt az alkotó és a külső szemlélő figyelmének középpontjában.”2.
Milyen különös, vagy épp ellenkezőleg, természetes, hogy a plasztikai kérdésfelvetésekkel foglalkozó, a jelenkori valóságreflexiókkal éltetett szobrászati együttesekben nincs egyetlen pocakos csendőr- vagy kutyájával incselkedő bájos kislányszobor sem, nincsenek itt a kávéházi asztaluk mellett rezignáltan üldögélő, maguk elé bámuló költő- és íróalakok, amiként itt nem kap a homlokához a ballonkabátos hadnagy, mint a fővárosi körút sarkán, és szerencsére a fellengzős történelmi emlékművek fülledt atmoszféráját sem élhetjük át.
E művészeti körökben nem csap le a madár. Mert az autonóm és a hivatalos, a független és a megrendelői akarat szolgálatába állított alkalmazott szobrászat útjai már régen különváltak.
A független művek körében esztétikai és plasztikai izgalmak éledeznek, gondolatok motoznak, a nyers vagy a szép formák nyitnak meg élményforrásokat, míg odakint a szobrászat – vagy a szobrászatnak nevezett valami egészen más jelenség – kapcsán csak konvenciók pufognak, politikai szándékok artikulálódnak, és a szobornál magánál fontosabb egy talpalatnyi terület, egy, a valóságosból kimetszett tér meghódítása, tartós birtokba vétele. Odakint hosszú-hosszú, véget nem érő történetek kerekednek, médiaháborúk, politikai csatározások zajlanak azok körül az emlékművek és szobrok körül, amelyek esetében ez a történet, ez a csatározás a lényeg, s maga a mű, ha egyáltalán használható ez a kifejezés, már csak mintegy mellékes, járulékos elemként, legjobb esetben lehangoló, túlméretezett kordokumentumként kerül be a többi városi tájékozódási objektum, köztéri monumentális kacat közé. Mindeme tünetegyüttes hallgatag ellentéteiként jellemezhető az autonóm „szobrászat” egy-egy jelensége, fordulata vagy új szellemű, meglepő műkollekciója, egy-egy revelatív alkotása, amelyekre esetleg néhány kritika vagy tanulmány mintegy véletlenszerűen reflektál csupán.
Napjaink művészetére is érezhető hatást gyakorol az a tradícióhiány, amely talán leginkább modern szobrászatunkat sújtotta: a XX. század utolsó harmadában – elsősorban a középgeneráció, az idősebb nemzedék képviselőinek munkásságában – Magyarországon még mindig a figurális, a figuraközpontú, a természetelvű szemlélettel megformált szobrászat volt a domináns, amely mellett kezdetben csak a második nyilvánosság művészeti színterein jelenhettek meg a progresszív plasztikai, művészeti tárgyalkotói kezdeményezések. Míg Nyugaton a XX. század első évtizedeitől fokozatosan szobrászati anyanyelvvé válhatott a nonfiguratív plasztikai kifejezés, addig erre a Duna-menti tájakon csak hatalmas fáziskésés után, a század utolsó évtizedeiben kerülhetett sor. Ezzel párhuzamosan megannyi nemzetközi áramlat vívmányainak adaptálására, illetve autentikus egyéni kezdeményezés térnyerésére sor kerülhetett, és igen fontos tényező, hogy nagyon rövid időhatárok között: egymás mellett, sokszor egymással keveredve tünedeztek fel és hódítottak teret a pop-művészet, az objektművészet, a kinetikus művészet, a konceptuális művészet, az installáció, a térberendezés különböző megjelenési formái, az újfiguráció jelenségei, a különböző médiaművészeti alkalmazások önálló és más összetevőkkel kapcsolt megjelenései. Ezek az áramlatok és mozzanatok magától értetődő módon összekapcsolódtak a műfaji, az anyagi-technikai átalakulásokkal és megújító törekvésekkel: a plasztikai gondolkozás, a plasztikai aspirációk újították meg a magyar textil-, kerámia- és üvegművészetet, míg ezek anyag- és technikaalkalmazási tárházát a szobrászat kamatoztatta. Mindez számos új műteremtési lehetőséget nyitott meg. Ugyanakkor évszázadokon át erőteljes pozícióikat tartó műformák szorultak perifériára vagy minősíttettek elavultnak, idejétmúltnak, mint a portré, a szoborcsoport vagy az alkalmi érem.
Új műtípusként jelent meg – a tradicionális kisplasztika és a szabad térbe helyezett monumentális kompozíció között mintegy átmenetet teremtve – a kisszobor vagy a kiállítási plasztika, amely új térszemlélettel, új tömegalakítási módszerekkel élt, s ezzel összefüggésben új tartalmi körök megjelenítésére vállalkozott. Számos művész munkásságában követhető nyomon az ipari jellegű megmunkálással kivitelezett titokzatos szerkezetek, funkciójukat rejtő konstrukciók megalkotása, vagy csak a furcsa edények, kádak, tartályok, ballonok, dobozok – hol zárt, hol megnyitott – üreges testkompozícióinak létrehozása. Leginkább elvont konstrukciók, leleményes formavariációk, jelentőségteljes vagy az azzá avatott tárgyak világában járunk. A művek előadás- és építkezésmódjában csak egy tényező az anyagi-technikai meghatározottság: a korábbi bronz- és kő- (esetenként fa-) dominanciát fantasztikus anyagkavalkád váltotta fel: az újra felfedezett gipsz, a különböző fémek, a beton és az üveg, a műanyagok, az organikuselem-alkalmazások az uralkodók, és mindebből következően a megmunkálásmódok és ezek nyomhagyása is más: az elegánssal, a kifinomulttal, a cizellálttal ellentétben a nyersebb, az érdesebb, a durvább érzeteket sűrítő aurát tolmácsol a hangvétel.
Mindezek – a matériák és a metódusok – megváltoztatják a korábban megszokott formarendet is: különös, szokatlan testek és testkapcsolódások, a fizikai törvényekkel szembeforduló tömegek és egyensúlyi viszonyok, lecsupaszított vázak, a látszatok és a valóságosságok ambivalenciáit hordozó szerkezetek, a testeket alkotó térelemek indukálnak olyan formai változatosságot, amelyek hol drámaian komor, hol játékosan könnyed, hol keserűen ironikus hangok, szólamok, összhangzatok megszólaltatói. Az organikus jellegű és a mesterségesség érzetét sugalló test, a higgadt konstrukció és a bonyolult szerkezet, a jelszerűen összefoglaló vagy a térbe kiterjedő kompozíció éltető, hangsúlyos eleme az anyag által hordozott vagy a felületet ékesítő szín és a testközeli befogadást megkövetelő, érzékeny faktúra. Az elvont elemek téri kompozíciói és az ironikus-groteszk figuraidézések mellett fontos jelenség a köznapi tárgyak – sok esetben a hulladék – plasztikai médiummá emelése, a tárgykollázsok összeállítása, illetve a kizárólagos találttárgy-alkalmazásokkal létrehozott installációk megkomponálása. Mindezek – akár a kinetikus művek időfüggvényének esetében – a műalkotás létezésmódjában is döntő változásokat hoztak: a szobrászatinak nevezett mű már nem az az állandó,
2
változtathatatlan művészeti produktum, mint korábban volt, hanem az idő folyamatában megtörténő, időlegesen fennálló, provizórikus, kérészéletű anyagi és/vagy mediális valóság és téri jelenség.
A 2001-ben megrendezett Szobrászaton innen és túl című kiállítás és e 2015-ös szalon jellegű tárlat közötti időszakban egyetlen nagyobb szabású, a szobrászat területének új jelenségeit körvonalazó művészeti vállalkozásként valósult meg 2003-ban a Plastica Dreams című, elsősorban a fiatal művésznemzedék törekvéseire és munkáira fókuszáló, a budapesti Műcsarnokban felvonultatott bemutató.
A tárlat katalógusának bevezetőjében a Készman József és Százados László művészettörténészek által megfogalmazott megállapítások érvényesek a XXI. század első másfél évtizedében lezajlott történésekre is, vagyis a szobrászati muníciók továbbra is kitartottak, napjainkig maradtak elegendő tartalékok: „A kéz, illetve a tapintás, valamint a látás termékeny, egyelőre még nehezen felülmúlható összjátékára, érzékiségére építő (mimetikus) szobrászatban a tér, forma, anyag, szín és fény sokrétű kapcsolatában, viszonyrendszerében, úgy látszik, vannak tartalékok. A mesterséghez, a szobrászati problémákhoz való visszatérésen keresztül be lehet ülni a napjaink képzőművészetét olyannyira jellemző interpretációs körhintába, be lehet kapcsolódni a látvány- visszacsatolási dömpingbe. Akár a manipulált, digitalizált tér- és látványélmények, az implantátumokkal ellátott, génsebészet alakította test realizálása, kézzelfoghatóvá tétele útján is.
Új frontot lehet nyitni a szobrászat számára mindig is örök kihívást jelentő dimenzió, az idő problémaköre felé: videó/szobrászat. Sőt támadás is kezdeményezhető: be lehet nyomulni a fikció, a szimulákrumok szinte végtelenné tágult birodalmába, ami a művészet számára nem idegen, lévén a fikció eddig is alanyi jogon biztosított és igényelt terepe volt. A különbség annyi, hogy mindezt most akár a ’valóságábrázolás’ jelszavával igazolhatja. … A neologizmus, az új munkák ’termelésének’ és bemutatásának mindent elsöprő vágya kedvez a gyorsan alakítható, de viszonylag nagy méretekre lehetőséget adó, ’efemer’ anyagok alkalmazásának. Az ötletrohamok megvalósításához ’ideális’ a művészek jelentős részét jellemző, a legkülönfélébb matériák felhasználásában megnyilvánuló ’popos’ szabadosság.
A midennapok hulladékai, múlékony anyagai iránti vonzalom nem újkeletű… Mindazonáltal a nagyformátumú, grandiózus ötletek, tervek mögött sokszor csak fut – néha kullog – a kivitelezhetőséget biztosító ’anyagi’ háttér. A csalóka látvány persze lehet koncepció is: nem fém, ami annak látszik, a puhának tűnő felületet, a lágy formát a tapasztalat már keménynek, a szilárd testet porózusnak, a súlyosnak gondolt nagy formát könnyűnek mutathatja.”3 Valóban: a csalóka látvány mint koncepció nemcsak a forma világában, az anyagi megvalósítás mikéntjében bizonyult garanciális, a kor valóságával adekvát művészeti programnak.
Az autonóm szobrászati mű létezésmódjában a XX. század utolsó harmadában a magyar művészetben is gyökeres fordulat következett be: és ez a konkrét világoktól, az ún. valóságtól eltávolodó attitűd, a függetlenedési tendencia. A korábbi leképező, tükröztető plasztikai megjelenítés helyébe a gondolat, a koncepció tárgyiasításának, az öntörvényű, az új mű-valóságelem létrehozásának alkotói szándéka lépett. A külön világ, az önálló, a korábbi konvencióktól megfosztott plasztikai létezésmód kereteinek megteremtése napjainkban is az egyik legfontosabb jellemzője a korábban szobrászatnak nevezett ágazatnak. A dinamikusan a térbe illeszkedő, a teret magukba olvasztó, a befogadó tereiket átható plasztikákat elsődlegesen a gondolatiság és a formai-mediális újításokban megnyilvánuló lelemény éltetheti. Ám miden erőfeszítés ellenére – a csalóka látvány árnyékvetületeiben – az ún. valóság persze ott rejtőzködik az áttételek rendszerében, a szövevényes tartalmi mélységekben, fel-felbukkan szimbolikus utalásokban, a végső soron csak-csak jellé sűrűsödő motívumokban. A dolgok végül így vagy úgy, mindig megtestesülnek. A magyar „szobrászat” sorskérdésének most – illetve hát mint korábban, most is – a kiállítóterem/köztér dilemmát minősíthetjük: azt, hogy az autonóm, a kizárólagosan a művészi koncepciót megvalósító „szobrok” mindennapjaink közegeiben is megtalálhatják-e helyeiket és tereiket, hogy a valódi művek visszahódíthatják-e a hazug emlékművektől és a megunt szoborhősöktől a terepet: hogy belakhatják-e végre a „szobrok” befogadóikkal együtt az élet pompázatos színtereit.
1 Gajzágó György terminológiája. Szobrászkonferencia, Budapest, Műcsarnok, 2014
2 Kovalovszky Márta: Bevezető. in: Lugossy Mária: A létezés formái. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 2011 [kat.]
3 Készman József – Százados László: Plastica Dreams – szobrászat az installáció után. Budapest, Műcsarnok, 2003 [kat]
