Forgách András – Tóth Krisztina
Hová lett a művész?
COLUMBO Bocsánat, elnézést, nem tudja, merre van a Vászon felszínének befedése című kép? KRISZTINA Engem kérdez? COLUMBO Nem Tóth Krisztinához van szerencsém? KRISZTINA Honnan tudja a nevemet? COLUMBO Megkérdeztem egy teremőrtől. Attól, ott. KRISZTINA Egy teremőrtől? COLUMBO Integet a teremőrnek, kiabál – Köszönöm, igen, megtaláltam! – visszafordul Krisztinához – A feleségem rajong a költeményeiért. Minden kötete megvan otthon. Nekem egy kicsit magasak a versei, most nem úgy értem, szóval érti… Prózával jobban boldogulok. A rímek csak megzavarnak. A hogyhívják, hogyishívják, Pixel, na, megvan! Nagyon jó cím, gratulálok. Mit jelent? – nézi a noteszát. KRISZTINA Képpont. COLUMBO A teremőr mondta, hogy lesz itt valami rendezvény – felolvasás, vagy mi – nézi a noteszát –, ahol Ön is szerepelni fog. KRISZTINA De miből gondolta, hogy én vagyok az? COLUMBO Látom magán. Maga annyira tóthkrisztás. Nézzen körül: lehetne itt magán kívül valaki Tóth Kriszta? Én biztos, hogy nem. Na, és hát elkértem a feleségemtől az egyik kötetét, abban benne van a fényképe. A fülön. Ahogy mondani szokás. A fülön. Hallgasson rám és ne izguljon. Rendben lesz minden. És mondja, tényleg nem tudja, merre van a Vászon felszínének befedése? KRISZTINA Dehogynem. Az első teremben, az innenső falon, ha a kijárat felé fordul, jobbra. COLUMBO Még be sem mutatkoztam. Columbo hadnagy. Nos, bevallom, és ne haragudjon – maga tud franciául? Milyen kölnit használ? KRISZTINA Igen, tudok franciául. Chanelt. COLUMBO Elnézést. Hát persze hogy tud! Ebben a városban nem mindenki tud franciául. Például én sem. A feleségem mondja is, hogy tanuljak meg végre, egészen pontosan azt mondja, hogy soha nem fogok megtanulni, és lehet, hogy igaza van, persze megvettem az összes tankönyvet, bele is fogtam, de a kiejtésem pocsék… A kutyám meg akar harapni, ha franciául beszélek. KRISZTINA A kutyája. COLUMBO Pedig már foga sincs. Na, itt van ez a mondat, amihez a segítségét kérném – a noteszéből olvassa –: „Un mois aprés que le tableau est terminé, il doit étre detruit.” KRISZTINA Egy hónappal a festmény elkészülte után meg kell semmisíteni. Egész jó a kiejtése. COLUMBO Azt mondja? Merci, merci beaucoup! És ez áll ott, tényleg? KRISZTINA Igen. COLUMBO Érdekes. Nagyon érdekes. Très intéressant. KRISZTINA Mi van ebben érdekes? COLUMBO Gondoljon bele: azért hoz létre valamit, hogy megsemmisítse? Ez nekem sehogy se fér a fejembe. Hogy juthat ilyesmi valaki eszébe? Ami nincs, az hogy lehet művészet? Ami nincs, az hogy lehet van? KRISZTINA Ez egy projekt: a folyamat maga, a mű története, a keletkezés, a dokumentum – mindez együtt visszautal a műalkotásra, amelyik megsemmisülve is, sőt, így még inkább, létezik. COLUMBO Aha. Hm. Értem. Visszautal. Projekt, azt mondja. Projekt. Ezt felírom. – Felírja. – Azt hiszem, mégsem értem. Hiszen nem létezik! Csak fejben. Illetve a falon. KRISZTINA Utalok Magritte híres képére. COLUMBO Ja persze. KRISZTINA Melyikre gondoltam? COLUMBO Hm. A Ceci n’est pas une pipe-re. Azt még a feleségem is ismeri. Megvan reprodukcióban. Egy ideig kint volt a konyhában, de aztán levette. Azt mondta, elég neki az én szivarfüstömet szagolni, nehogy még egy olyan pipa is legyen a falon, ami nem az. KRISZTINA Akkor viszontlátásra. Én megyek. COLUMBO Na, de azok a rozsdás vasak! Valami hajógyárból hozhatták ide őket. KRISZTINA Ezek műalkotások. COLUMBO Az meg hogyan van? KRISZTINA Nem kell mindent megmagyarázni – menne. COLUMBO Jó, jó, értem, azt mondják, műalkotások, hiszen egy múzeumban vagyunk. Ez a modern művészet! A feleségem szerint az a modern, amit ő nem ért. De ha ugyanezt a kikötőben látja, akkor maga sem tekinti műalkotásnak, nem? KRISZTINA türelmetlenül – Nem, akkor nem tekintem annak. – Elfordul. COLUMBO Most megfogtam! KRISZTINA Akkor engedjen el. Ne haragudjon, de most már mennék. Maga is végzi a munkáját, én is végzem a munkámat. Nemsokára kezdődik a felolvasás. COLUMBO És hol lesz? KRISZTINA A kék teremben. – Menne. COLUMBO Látta azokat a képeket a Versailles-i kastély parkjáról? Mondja, magát nem zavarta valami a látványban? KRISZTINA Ezt meg hogy érti? COLUMBO Hát… nem is tudom. Talán… a fény beesési szöge? Egy ekkora térbeli munkának ilyen környezetben feltétlenül napóraként is kell működnie, nem gondolja? KRISZTINA meglepetten – Ez nem jutott eszembe. De az sem baj, ha valami többféle értelmet hordoz. Sőt. COLUMBO hajolgat, mintha elvesztett volna valamit KRISZTINA Keres valamit? COLUMBO A művészt. Hol van? Itt azt írja valahol, már nem tudom, hol, egy pillanat… – keresgél a noteszében – „Munkásságomat azért jellemzi az állandó változás, mert kételkedem a művészi kezdeményezések értékében.” A művész, aki kételkedik a művészi kezdeményezésekben. Na, ezt magyarázza meg. KRISZTINA Ezen nincs mit magyarázni. COLUMBO Na és a folytatás? „Akár mások javasolnak nekem valamit, akár én kezdeményezek.” Hát ez az! KRISZTINA Mi? COLUMBO Hát hol a művész? Hol van? Mondja meg! Nagyon kíváncsi vagyok, örökre lekötelezne, ha fel tudna világosítani. KRISZTINA Mármint hogy fizikailag hol van? COLUMBO Ahogy gondolja. Mérhetetlenül kíváncsi vagyok. KRISZTINA gőgösen – Ugyan kérem, mit számít ez? „Ha egy mű belső és architektonikus elemzését elvégezzük és így az életrajzi vagy pszichológiai utalásokat zárójelbe tesszük, máris kétségbe vontuk a szubjektum abszolút jellegét, priméren kreatív szerepét. Ám a szubjektum problémája alaposabb reflexiót igényel. Nem az eredeti forrásként felfogott alkotó szubjektum témájának felújítására van szükség, hanem arra, hogy feltárjuk e szubjektum kötődéseit, funkcionális módját, függőségi viszonyait.”1 COLUMBO Aha. Alaposabb reflexió. Szóval magának nem fontos, hogy hol van a művész. Emlékeztetem rá, hogy a személyek eltűnése nem egyszerűen esztétikai kérdés. Nem tudom, olvassa-e néha a bűnügyi rovatot. KRISZTINA Persze. De nem tévesztem össze mondjuk a sportrovattal. COLUMBO Nem én kezdtem az összetévesztést. A kis csalásból jön a nagy csalás. Modernség ide vagy oda. Tudja, két éve eltűnt itt ebben a városban egy francia lány, most meg ez a Bernar Venet… Nem hiszem, hogy jót tesz majd az országimidzsnek és a két ország diplomáciai kapcsolatának, ha tényleg eltűnt. KRISZTINA Uram, ha megengedi, most már mennék. Engem nem érdekel, hogy mi történt Bernar Venet-vel. Az se, él-e, hal-e. Ha ilyen irányú gondolatai vagy feltételezései vannak, azt hiszem, nem én vagyok a megfelelő alany a keresztkérdései számára. COLUMBO Nem akartam megbántani. Micsoda feltételezés! KRISZTINA Egyszer s mindenkorra leszögezném, hogy a szubjektum valósággal felszívódik a mű mögött, csak utalásokból következtethetünk a személyiségre. COLUMBO Ezzel, kedves Kriszta, nem fog olyan könnyen leszerelni. Mért olyan ideges? Megint elvesztette az útlevelét? KRISZTINA Ezt meg honnan tudja? COLUMBO Megvannak az informátoraim. KRISZTINA Valamivel gyanúsít engem? Fogadjak ügyvédet? COLUMBO Jaj, dehogy, már mért gyanúsítanám? Hova gondol, kedves művésznő! Csak hallgasson végig. A személyiség – ha jól fordítom le, amit mond, bár kissé bonyolultan fogalmaz, remélem, nem azért, hogy félrevezessen – az események lenyomata. A mű tehát valamiképpen, bocsásson, meg, ha sután fogalmaznék, a feleségem szerint semmihez sem értek, csak azt hiszem, hogy mindenhez, pedig én csak ahhoz értek, hogy abban a sorozatban, ahol az az üvegszemű színész játszott engem, elég jó legyek, na mindegy, tehát a mű, nevezzük így, kettős lenyomat. Próbálok itt ezekből a kátránylapokból következtetni… Mondja, mit lehet visszakeresni ezek alapján? Látnivaló, hogy fiatalkorában nagy hatással volt a művészre a kátrányfolyam – vakarja a fejét –, viszont ugyanabban a teremben egy hullát is láthatunk, nagyméretű fényképen, ami vélhetőleg a művész fiatalkori hullája, szemétre dobva – ezt hogy magyarázza meg? KRISZTINA A fénykép valóban bizonyos értelemben halottá tesz, mivel rögzít egy pillanatot. COLUMBO Bocsásson meg, de nekem is van erről egy idézetem: „Minden egyes lefényképezett tárgy nem egyéb, mint az a nyom, amelyet összes maradékának eltűnése hagy maga után. Majdnem tökéletes bűntény ez, a világ majdnem tökéletes feloldódása, amely csak valamely tárgya illúziójának csillogását hagyja maga után, és ennek az illúziónak a képe felfoghatatlan rejtélyt jelent. E radikális egyediség alapján félreérthetetlen távlat nyílik a világra. Nem alkotásról van szó. A művészetben minden az eltűnés. Csak az az igazán más, amit eltűnése hangsúlyoz. De ennek az eltűnésnek nyomokat kell hagynia maga után, a Másik, a világ, a tárgy megjelenésének helyét. Egyébiránt a Másik létezésének egyetlen módja: a mi eltűnésünk. „We shall be your favorite disappearing act!”2 KRISZTINA Bravó! De csak nem képzeli, kedves Columbo, hogy a művész meghalt húszéves korában? COLUMBO Épp ez az! Ott van rögtön mellette az a fekete könyv… Ahhoz mit szól. Miért fekete? Az a gyász színe, nem? KRISZTINA fölényesen – A könyv maga az írást jelképezi. A könyv szimbólum, a Történet maga. A lapok általában fehérek. Fehérrel fehérre írni meglehetős közhely, magára valamit adó művész kerülné az effajta banalitást. Ám mindezt negatívba fordítani, és a sötétség, a hiány színét tenni a könyv színévé! Ez is arra utal, hogy a szén, a kátrány maga is történet. Évmilliók vannak beleírva az anyagba. Az a könyv a Jel árnyéka, az írás negatívja. A kép tulajdonképpen a mély valóság tükrözése. A kép elfedi és megfosztja természetétől a mély valóságot. A kép elfedi a mély valóság hiányát. A képnek semmi köze bármi néven nevezhető valósághoz, pusztán önmaga szimulakruma.3 COLUMBO Baudrillard Baudrillard ellen. Ne haragudjon, kedves művésznő, igazán nem kötekedni akarok, szerencsére Ön nem tűnt el, így hát nekem mégiscsak van egy olyan teóriám, hogy a műalkotás a maga autonóm nyelvén a személyiség történetét szólaltatja meg. KRISZTINA szemmel láthatóan fárasztja ez a földhözragadtság Nem olvasta, amit maga a művész írt? Hogy az egyetlen érvényes teória az, amely lerombol minden teóriát? COLUMBO Dehogynem, kedves művésznő. Mondja, nincs véletlenül egy alaprajza a Versailles-i kastélyról meg a parkról? KRISZTINA Nekem? Nem gyűjtök alaprajzokat. Nézze, szerintem maga túl sok krimit olvas. Ez itt nem a Da Vinci-kód… COLUMBO Maga meg túl sok krimit néz, különben nem írná bele Columbót egy ilyen rövid kis művészetelméleti jelenetbe. Ezt az egészet sokkal egyszerűbben is meg lehetett volna oldani. KRISZTINA Nem tudja, hol van a Forgách András? Azt mondják, nem szokott késni. COLUMBO A Forgách? Azt nem ismerem. Az mivel foglalkozik? Valami színházi ember, nem? KRISZTINA Ennek ő nem örülne. Őszintén szólva kicsit én is megbántam, hogy pont Columbo jutott az eszembe. Lehetett volna Miss Marple vagy Poirot is. Miss Marple legalább jó recepteket tud mondani, Poirot legalább francia. COLUMBO Belga. KRISZTINA Bocsánat, belga, és nem jön folyton a feleségével meg a kutyájával. Szerintem nézze meg a másik teremben a szaturációs képeken a matematikai képleteket és inkább azokon törje a fejét. COLUMBO Szaturáció? Milyen érdekes. – Felírja KRISZTINA „A szaturációt az információelmélet zajelméletről szóló része írja le. A zaj tehát a zűrzavar egy alapvető formája, amely érthetetlenné teszi az egy időben átadott üzeneteket.” Mondja Bernar Venet. COLUMBO Itt van? KRISZTINA Nem, a falon mondja, ez egy idézet volt. COLUMBO Köszönöm, hogy figyelmeztet! Micsoda különbség! Nem értek a matematikához. Egy kicsit a fraktálelméletekhez, talán, mondta a feleségem… Engem csak az vonz, ami érthetetlen! Columbo kimegy. Kriszta a szobrokat kezdi nézni. A falon a (hátsó terem) két óriásira nagyított ceruzanyomnak tűnő fémplasztika. Kriszta ezeket nézegeti, amikor Columbo hirtelen visszajön. COLUMBO Eszembe jutott még valami. Érdekes, amit a negatívba fordított létről mondott. Ezek a térplasztikák itt úgy néznek ki, mintha a művész valaminek az árnyékát váltotta volna térbelivé. Talán ezen a nyomon elindulhatok, nem? A viszontlátásra. KRISZTINA Sok sikert. Columbo kimegy. KRISZTINA Ez az árnyékkal nem is akkora hülyeség. Tulajdonképpen ezek a földre fektetett vasoszlopok is olyanok, mintha valaminek az árnyéka jelenne meg térben. „Bárhogy értelmezzük is a természet Eszméjét, azon belül csak a jelek használatára van jogunk, de a jelhez a jogot a természettől kapjuk. És ebből a circulus vitiosusból nem törhet ki még a természete fosztott természet, a semmitmondó jelek vagy egy posztmodern ateleológia sem.”4 COLUMBO visszajön – Nem akarnám félbeszakítani a gondolatmenetét, de megnéztem azt a termet a matematikai képletekkel. Le vagyok nyűgözve. Semmit sem értettem belőle. Fantasztikus. A szaturáció teljesen átitatott. Amit Foucault-tól idézett a szubjektum kötődéseiről – az sokat segített. A fekete könyvbe is belelapoztam, nahát, abban is teljesen igaza volt. –- Hitetlenkedve csóválja a fejét. – „A tudomány sokkal közelebb áll a mítoszokhoz, mint amennyire a tudomány filozófiája ezt kész beismerni. Az ember által kifejlesztett gondolkodási formák közül az egyik, s nem szükségszerűen a legjobb. Feltűnő, zajos és szemtelen, de inherensen csak azok számára felsőbbrendű, akik már egy bizonyos ideológia mellett döntöttek, vagy akik anélkül fogadták el, hogy valaha is megvizsgálták volna az előnyeit vagy a korlátait.” KRISZTINA Hogy micsoda?! Nem tudtam követni. COLUMBO Elmondom még egyszer, jó? „A tudomány sokkal közelebb áll a mítoszokhoz, mint amennyire a tudomány filozófiája ezt kész beismerni. Az ember által kifejlesztett gondolkodási formák közül az egyik, s nem szükségszerűen a legjobb.” Látom, Ön nem olvasta Paul Feyerabend A módszer ellen, A tudás anarchisztikus elméletének vázlata című munkáját. Ajánlom figyelmébe.5 KRISZTINA meglepve – Feltétlenül megnézem. Baudrillard azt kérdezi, hogy vajon mindezek a technikák a való világ részei-e? Ennél semmi sem kevésbé biztos. A technika és a tudomány tétje a jelek szerint inkább az, hogy bennünket egy végérvényesen valószerűtlen világgal szembesítsen, mely túl van az igazság és a valóság minden elvén. Korunk forradalma a bizonytalanság forradalma, nem gondolja, Columbo?6 COLUMBO Való igaz. KRISZTINA Úgy vélem, a modernség projektumát kísérő tévelygésekből, az eltúlzott felszámolási programok hibáiból inkább tanulhatnánk, semmint hogy magáról a modernségről s projektumáról lemondanánk. A művészetrecepció példáján legalább sejtetni sikerül talán egy kiutat a kulturális modernség apóriáiból.7 COLUMBO Na látja, ebben egyetértünk. Kezet fognak, Krisztina elindul. Columbo utánakiált. COLUMBO Mondja, mikor beszélt utoljára Venet-vel? És ha nem, megadná a telefonszámát? Vagy kihez kellene fordulnom? A kurátorhoz? Kriszta? Hall engem? Művésznő! Kérem, ne haragudjon. KRISZTINA megfordul – Igen? FORGÁCH Kriszta! Most akkor felolvasunk, vagy ezt a jelenetet csináljuk meg? KRISZTINA Ezt a jelenetet ne csináljuk meg. Képtelenek vagyunk jól megcsinálni. Az ötlet jó volt, de kivitelezhetetlen – maradjunk ennyiben. FORGÁCH De akkor mi lesz a felolvasással? Hoztál valamit? KRISZTINA Fogalmam sincs. Azt hiszem, elmarad. FORGÁCH Legalább számlatömböt hoztál? KRISZTINA Azt is kellett volna? FORGÁCH Figyelj, ha kifizetnek, akkor megtörtént a dolog, nem igaz? KRISZTINA De. Valószínűleg. De nem vennék rá mérget. COLUMBO Mérget? Ezt komolyan mondja? Egy pillanat, felírom. – Felírja
1 Michel Foucault: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, Latin Betűk, 2000. 137.
2 Jean Baudrillard: A fényképezésről. Regi.krater.hu
3 Jean Baudrillard: Szimulakrumok precessziója. In Pethő Bertalan szerk.: A posztmodern. Budapest. Gondolat, 1992. 222.
4 Jean-Francois Lyotard: Összekülönbözés. In: A posztmodern, i. m.: 235.
5 A posztmodern, i. m.: 377.
6 Jean Baudrillard: A rossz transzparenciája 41. o.
7 Jürgen Habermas: A modern – befejezetlen terv. In: A posztmodern, i. m.: 239.
Elhangzott a Műcsarnokban, Bernar Venet kiállításán, 2012 márciusában
