Szegő György:
Amit az ember önmagához hozzátesz
Gondolatok a Szalon kiállítás elé
„Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – Vörösmarty Mihálynak ezt a gondolatát parafrazeálva kérdezem: ment-e a képek által? Jan Assmann a láthatóvá tett kollektív emlékezet, a jelek, a szimbólumok kutatójaként nem feledkezik meg egyiptológus mivoltáról, amikor „A kulturális emlékezet” című korszakos művet közreadja. Vitatkozik E. A. Havelockkal és általában a nyugati írástörténészekkel, mert ezek alábecsülik a hieroglif írás kommunikációra való alkalmasságát, azt képzelik, hogy az csak már ismert dolgokat képes közölni. Assmann szerint „az »írásos kultúra« fogalma ezzel szemben az írás intézményeinek és hagyományainak, a szövegkezelésnek, az írás és az írásban rögzített szövegek társadalmi beágyazódásának kérdései körül forog.”1 Miközben az írásosság és az írni tudás a görögöknél alárendelt szerepet játszott: „Arisztotelész szerint a beszéd azt adja vissza, ta en pszükhé, »ami a lélekben«, az írás ellenben azt, ta en phoné, »ami a hangban« van (…) ennek szöges ellentéte az egyiptomi hieroglif-írás, amely a maga realisztikus képszerűségével közvetlenül vonatkozik a világra. (…) Ilyenformán nemcsak azt adja vissza, »ami a hangban« van, nem is csak azt, »ami a lélekben«, hanem ráadásul azt is, »ami a világban«”.2 Az egyiptomi értelem számára a világ képi elsajátítása/alakítása egybeesik és – Assmann szerint – ez a ráció számára elérhető legszentebb forma.
Különös párhuzamot jelent fentiekkel a 20. századi C. G. Jung-féle pszichoanalízis, amelyben a szimbólumoknak kulcsszerep jutott. És itt Hárs György Péter kutatása szerint a Junggal levelező Ferenczi Sándornak éppen Babits Mihály – Ignótus közvetítésével – az egyik lehetséges forrása. „Babits 1911-ben publikálja a Nyugatban Vörösmarty-tanulmányait. Ignotus 1912. január 2-án így ír Babitsnak: »Kitűnő Vörösmarty-tanulmányod egy megfigyelése vagy tétele: hogy a szimbólum szimbólum-volta a primär, s csak az után sántít utána az értelem: valóságos trouvaille, s megfelel a psyhológia egy főtörvényének: figyelmeztettem rá a mi okos Ferenczi doktorunkat.« (…) A vonatkozó szövegrész és kontextusa Babitsnál: »Amit a költő a képek nyelvén gondolt, azt ezerféleképpen lehet lefordítani a fogalmak nyelvére. (…) Tévednek, akik azt hiszik, hogy a szimbólum csak valamely gondolat kifejezése: ellenkezőleg, a szimbólum az elsődleges lelki tény és a gondolat csak gyenge kifejezése a szimbólumoknak.«”3 Hárs György Péter röviden elemzi Babits Psychoanalysis Christiana című, 1927-ben írott versét: „Babits verse olyan szobrokról szól, amelyeket a »törés« fogalmával írhatunk körül. Félkész kőszobrok, amelyek folyamatos faragásra várnak. Paradox módon a törés, aminek igeként a szoborkészítés műveletét kellene jelentenie, itt inkább főnévi alakban egy létállapotot leíró értelemben jelenik meg – mint hasadás. Hasadás az Énen belül, hasadás az Én és a közösség, hasadás az én és a transzcendencia között. (…) És minthogy ezek a szobrok mi magunk vagyunk, a kalapácsütések egyben korbácsütések is – a „psychoanalysis christiana” Babits számára megkorbácsoltatás és önkorbácsolás: »Szenvedésre lettünk mi«. Kérdés persze, hogy ki is farag itt, a versen belül és a versen keresztül? (…) három alkotási szerep: az Isten és az ember; a művész és énjének objektivációja, azaz a műalkotás; végül az analitikus és az analizált. Ha az alkotó és az analizált egybeesik, akkor önanalízisről beszélünk, önmagunk megértő rekonstruálásáról és konstruálásáról. (…) Ha Isten az alkotó, akkor is lehet (…) az
alkotás oka a szenvedés: »a létezés és a világ csakis esztétikai jelentésként nyeri el örök igazolását« írja [Nietzsche] A tragédia születésében. A szenvedő Istennel való azonosulás gondolata valóban megjelenik Babitsnál: »Ki értené meg jobban a vallási misztikumot, mint a művész és író, hisz a művészet voltaképpen egy verdrängolt vallás…«”4
Miért soroltam mindezt? Maga Jan Assmann adja a választ, amikor a szövegközi viszony új formáját alakítja ki: „Többé nem beszélő felel beszélőnek, hanem egyik szöveg a másiknak. [Kép a képnek – megjegyzés tőlem, Sz. Gy.] Az írott szöveg [vagy kép – megjegyzés tőlem, Sz. Gy.] nem egyszerűen a társadalmi – például gazdasági és politikai interakció íráson [képen – megjegyzés tőlem, Sz. Gy.] kívüli szféráját tájékoztatja, utasítja és biztosítja, hanem autoreferens módon egyúttal más írott szövegekkel [képekkel – megjegyzés tőlem, Sz. Gy.] is kapcsolatba lép a mindenkori diskurzus keretei közt. Ezzel a kulturális koherencia és kontinuitás új alakja támad: a múlt szövegeire való hivatkozás, ellenőrzött variáció formájában. Nevezzük e variációt »hüpolépszisz«-nek. (…) Amit mi a »hüpolépszisz« fogalmával jelöltünk, azt leginkább az epidosis eis auto (amit az ember önmagához hozzátesz) arisztotelészi fogalma közelíti meg. Ez utóbbit Arisztotelész az embernek a növény- és állatvilágtól való megkülönböztetésére (…) használja, aki [tudniillik az ember – a szerző, J. A. megjegyzése] »részesül a mindig fennállóban és az isteniben« (De anima II.4.2.). (…) A természet folyamatossága az ismétlődés. (…) A kultúra folyamatossága ezzel szemben a progresszív variáció folytonossága”.5 Assmann itt „a fonalfelvétel szabályai”-ról beszél. Arról, hogy a görögök kialakították a szövegekkel folytatott párbeszéd intézményét. A platóni akadémia és az arisztotelészi peripatosz ilyen, a nyugat „hüpoleptikus horizontját” megformáló intézményeknek bizonyultak. „Amikor Platónt és Arisztotelészt »klasszikusoknak« nevezzük, utolérhetetlenségüket és mintaképszerűségüket hangsúlyozzuk. Írásaikkal felállították a filozofálás mércéit, ahogyan Homérosz az epikus verseléséit. Amikor a tőlük származó írásokat »kanonikusnak« minősítjük, feltétlen tekintélyüket domborítjuk ki.”6 Jan Assmann a hivatkozás harmadik tényezőjének az igazságot tartja, amit más szóval mint információt, tárgyi tartalmat értelmez: „Ahhoz, hogy egy tárgyi tartalom, egy téma jelentősége túlélje a konkrét szituációt, és későbbi szerzők számára (…) hozzáférhető maradjon, »probléma« alakját kell öltenie. A hüpoléptikus diskurzus szervező elemei a problémák. (…) Mindennapjaink lényegesen gazdagabbak ellentmondásokban, mint amiről teoretikus tudatunk akár csak álmodhat. (…) A »vad gazdálkodás«, a »barkácsolás« (bricolage/Lévi-Strauss) eljárása a hüpoléptikusan fegyelmezett tudományos hagyománykezelés szöges ellenkezője. Aki »barkácsol«, úgy bánik a keze ügyébe eső anyaggal, hogy az belepusztul az átfunkcionalizálásba.”7
És itt vagyunk legközelebb a jelenhez. Ha elfogadjuk, hogy az írásos kultúra válsága visszaadhatja az Assmann által elemzett képírás talán ma is lehetséges felhajtóerejét, akkor a kánonok és a barkácsolás viszonylatában nem egy tragédia, hanem egy lehetséges mai „tengelykorszak” (Karl Jaspers, 1955) axiális sajátossága sejlik fel: „Nem valami evolúciós vívmányról van szó, amely mögé egyszer s mindenkorra lehetetlen visszaesni, mint ami »megtörtént és immár visszafordíthatatlan«.8 Az értelmezés intézményei – ha engedjük – bármikor elenyészhetnek, a megalapozó jellegű szövegek [képek – megjegyzés tőlem, Sz. Gy.] értelmüket és tekintélyüket veszthetik, a kulturális emlékezés technikái elsorvadhatnak…” Assmann receptje ez ellen a hüpolépszisz praxisa. És szerintem ez nem csak az írásra, de a képi hagyományokra, technikákra is igaz. Ha szavakkal nem mondható el
a történet, akkor nem csak hallgatni lehet (Ludwig Wittgenstein), de éppen képekkel kell megkísérelni az elbeszélést. És a képek kultúrájába a reneszánsz, a klasszicizmus, a szecesszió vagy az avantgárd élő hagyományait, ezekbe mint „az ember önmagához hozzátesz” kulturális folyamatának elemeit is bele kell értenünk. Akár szalonok, befogadók, elutasítók és elutasítottak szalonjainak képeit is. Újra-újraértelmeznünk kell a hagyományt. Akadémikust, avantgárdot, neoavantgárdot egyaránt.
Ellentmondás-tűrésünk létkérdés.
Jegyzetek:
1 Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz, 2004. 264.
2 Assmann: i. m. 265.
3Hárs György Péter: Babits – pszichoanalízis és christiana. Élet és Irodalom 2015. március 27., 13.
4 Hárs György Péter: i. m.
5 Assmann: i. m. 280-281.
6 Assmann: i. m. 285.
7 Assmann: i. m. 287.
8 Assmann: i. m. 291.S
